Mi történik a Homokhátsággal?

Már túl is vagyunk a nyár felén és ezzel együtt, nap mint nap  olvashatunk hőhullámokról,extrém hőségről, és néha intenzív esőzésekről. Egyre több cikk foglalkozik a hazánkat érintő szárazsággal és a gazdák ebből fakadó termelési kihívásával. Ezen a ponton pedig mindig megjelenik a Homokhátság elsivatagosodásának problémaköre is.

Mi sem tudunk elmenni mellette, hiszen első kézből tapasztaljuk azt, hogy mennyire komoly nehézségek elé állít bennünket is. 

Nehézségek alatt pedig pontosan ezeket értjük: száraz talaj, kevesebb terméshozam, állandó locsolás, a bevált, kiépült gazdasági rendszerek teljes újragondolása.

Hogyan jutottunk el a mai állapotig? 

Sok mindent írhatunk a klímaváltozás számlájára, de vajon okolható-e ez a folyamat önmagában azért,ami a Homokhátságon történik?

Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet időben vissza kell lépnünk egy “kicsit”. 

Tudtad, hogy a 19. században a táj több pontján voltak mocsarak, lápok és időszakos tavak, amelyek otthont biztosítottak számos élőlénynek és víztározóként is működtek?

Manapság ezt már nehéz elképzelni, pedig kétszáz évvel ezelőtt még a Homokhátság térsége bővelkedett vízben. De mi vezetett idáig?

Folyószabályozás, árvíz és belvízelvezetés, mezőgazdasági területek növelése, és a hajózás gazdasági fellendítése mind-mind fontos tényező volt abban, hogy eljussunk a mai állapothoz.

 A 19. század közepétől a 20. század elejéig a folyók gátak közé szorítása és a kanyarulatok átvágása gyorsította a víz lefolyását. Ennek eredményeként számos területet védtek meg az árvizektől, amelyek akkoriban komoly problémát jeletettek a helyi lakosoknak.

A mocsarak és lápok lecsapolása pedig a mezőgazdasági termelésnek kedvezett, hiszen szántók, legelők területét bővítették. Továbbá a folyók medrének egyenesítése lehetővé tette a hajózás fejlesztését.

Ez nem is hangzik rosszul, igaz? 

A történelem különös fintora, hogy részben a mezőgazdaság fellendítése érdekében tették ezeket a lépéseket és évtizedekkel később  pont ezek játszottak szerepet abban, hogy a térség mezőgazdasága egyre nehezebb helyzetbe került, hiszen a  talajvízszint drasztikus mértékben csökkent. Mindez a klímváltozás könyörtelen hatásaival együtt markánsan hozzájárult a Homokhátság kiszáradásához és az aszályok gyakoribbá válásához. Ezek ökológiai hatását számos cikk elemezte már, mi most a mezőgazdasági hatásokra helyeznénk a hangsúlyt, hiszen a Homokhátságon gazdálkodunk, így közvetlen tapasztalatunk  van a helyzet súlyosságáról.

Mit tapasztalunk és hogyan reagálunk a változásokra?

Amikor elkezdtünk gazdálkodni a Homokhátságon voltak évek,amikor nem,vagy csak kiegészítő locsolásra volt szükség. Azonban évről évre tapasztaltuk, hogy egyre gyakrabban és többet kell locsolni és sokszor még ez sem elég. Idővel pedig rá kellett jönnünk, hogy az öntözés nem jelent hosszú távú megoldást, hiszen ezáltal azt a felszín alatti vizet használjuk el, amelyre a jövőnek is szüksége van. A hiány éppúgy megjelenik később a tájban, a felszín alatt és a vadállomány is víz nélkül marad. Ha a talajvíz tovább csökken, akkor egy idő után azok a kutak is veszélybe kerülnek, amelyekből ma még öntözünk.

Aztán elkezdtünk regeneratív szemléletben gondolkodni és a szemléletváltás folyamatában rájöttünk, hogy nem a víz kijuttatása a cél hanem, hogy a talajaink képesek legyenek minél több vizet megtartani. A gazdaságunk alapjaiban alakult át. Az első lépés az volt,hogy a hagyományosan termesztett kultúrák - búza, árpa, kukorica - helyett szárazságtűrő növényeket termeltünk. Az idei év viszont egy újabb fordulópontot jelentett: az állatok érkezése merőben új gazdálkodási irányt jelentett. 

A mi célunk, hogy a természet évezredek óta jól működő folyamatait segítsük, ahelyett , hogy folyamatosan beleavatkozunk ás próbáljuk kívülről megoldani a problémákat - több öntözéssel, több műtrágyával, intenzív talajmunkával - olyan rendszert szeretnénk kiépíteni,ami önfenntartó. Ebben a komplex rendszerben pedig az állatoknak kulcsszerepe van.

Nálunk a juhok a legelésükkel kordában tartják a növényzetet, trágyájukkal természetes tápanyagot juttatnak vissza a talajba, a legelés közbeni taposással pedig összetörik a növényi maradványokat, kapcsolatot teremtve a talaj és a szervesanyag között, amely gyorsítja a lebomlást. Mindezek eredményeként az értékes tápanyagok természetesen jutnak el a talaj mélyebb rétegeibe.

A takarónyövények szintén segítenek a szárazság elleni küzdelemben, mivel csökkentik a párolgást, a gyökereik lazítják a talajt és szintén növelik a szervesanyagtartalmat. Élő gyökereikkel pedig táplálják a talaj mikroorganizmusait, amik kulcsszerepet játszanak az egészséges talajszerkezet kialakítássában és a vízmegtartásban egyaránt.

A talaj minél kevesebb bolygatása pedig sokat jelent a regenerációban. Mindez hozzájárul a talajélet erősödéséhez, mely által több vizet tud befogadni és hosszabb ideig tudja megőrizni azt. 

Természetesen ezek kis lépések és nem jelentenek mindenre megoldást. A klímaváltozás elsöprő jelenléte gyors és nagyléptékű, kormányzati cselekvést igényel: a belvizek helybentartása, a vizes élőhelyek, kisebb tavak, mocsarak rehabilitációja, csatornák, zsilipek és tározók átalakítása mind-mind nagyon fontos lépések lennének.

Összességében elmondhatjuk, hogy mind állami, mind pedig a gazdák részéről szükséges a szemléletváltás. A vízmegtartáshoz fontosak a vízügyi beavatkozások, de éppoly lényeges az is, hogy a földeken is olyan módszerek terjedjenek el, amelyek segítik a talaj vízmegtartó képességének javítását. Igen, nehéz. Nagyon nehéz.  Átszervezés, kutatómunka, előre gondolkodás, megannyi akadály, de hosszú távon mindenképpen kifizetődő.

Fontos tudnunk, hogy a természet regenerálódó képessége óriási, ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Ehhez azonban egyszerre van szükség felelős vízgazdálkodásra és olyan gazdálkodási szemléletre, amely nem a természet ellen, hanem vele együtt dolgozik.